The Silent Sentinels

On the first day of every year, I go for a long stroll in the forest. There is something incomparably comforting about walking in the woods. In the story below, the trees also act as feeling and sensing creatures, which deeply resonates with me. It was written and often told orally by Jen Foley, who was inspired by the beautiful Roxton Congregational Church (Bedfordshire), which with the tree trunks and its hatched roof is a real oasis of peace. Although the history of the church goes back to the nineteenth century, the story is told as if it had been built after the First World War.

Minden év első napján egy hosszú sétát teszek egy erdőben. Van valami megnyugtató ebben az erdei sétában, ami semmivel össze nem hasonlítató. Az alábbi történetben a fák szintén érző és érzékelő lényként szerepelnek, ami mélyen megérintett. A Jen Foley által írt és szóban is gyakran elmesélt történetet a Bedfordshire-i roxtoni egyházközség temploma inspirálta, mely templom a beépített fatörzsekkel és nádfedelével egy valóságos béke szigete. Bár maga a templom eredete a 19. századra nyúlik vissza, a történet az első világháború utánra teszi az építését. Az eredeti angol változatot követően szó szerinti magyar fordításban közlöm a szöveget. 

The Silent Sentinels 

Roxton has always been a leafy place, one which gives trees and greenery a place. There was a time when people shared the land with the trees, saying prayers whenever they cut the higher branches or chopped one down to use for furniture, ships or enclosures for animals. There was a reverence for the trees in those prayers. A reverence for their ability to take sunlight and turn it into something mankind could use. But as time went on they forgot to say such prayers. In fact they seemed to feel that they owned the trees and some humans went as far as thinking that they owned other people. For beings who live as long as trees, this only caused sadness. A human being's life is so short that it is a shame if it is short and harsh as well. For the trees living close to churches and places of worship, the changes were easier to bear. People put their feelings of envy and hurt to one side, and when they gazed at the trees with longing for a better world, the trees were sensitive to that yearning and able to soothe them.

And so the trees looked after the humans as they looked after their own saplings. They noticed changes in their moods and feelings. In the late spring one year it was particularly noticeable. As the humans left the church, everything was bathed in clear sunlight and there was a light breeze. The children hopped and skipped in the sunshine but the adults were dour in a grey mood. They huddled together. Some puffed themselves up and talked earnestly to the others but most were bewildered, angry, downcast.

The trees then noticed if a young man appeared at church wearing a peaked hat and trousers ironed so that there were no creases, the humans would cluster around him shanking his hand, keen to touch him and show pride in him. Then the trees would see no more of him. The pride was hollow. In the weeks and months to come the young men slowly disappeared one by one and the women would offer up prayers which rippled upwards and brushed past the leaves of the trees. The trees were as conscious of the sadness as they were of the sun, the rain and the moonlight.

The first human to come to the trees did so late at night. Clutching a piece of paper, she curled up at the bottom of the tree and sobbed. The tree saw the piece of paper but forgave the humans. It hoped that the paper had been made with the veneration and respect that they had shown the trees in the past. As the woman sobbed and sniffed, the tree felt for her and sent a couple of leaves to comfort her, trying in vain to curl its roots to cradle her. Every so often women would appear, sometimes clutching a small piece of paper rolled up in their hands, sometimes a larger one. These pieces of paper all had funny black marks on them and the women would stare at these marks in disbelief. Their feelings were like the colours of the autumn leaves, some were blazing in red-hot anger, some were green in envy for others who were untouched, some were a muddy brown, dulled by the worry how to get by.

Dorothy had a fine brood of boys. When she visited the trees the first time, she cried but left weary determined to be brave. The second time, she was wracked with sobs. But on the third time, her anger was so red-hot that she clenched her fists and pounded on the tree's bark until her knuckles bled. Together the trees sent murmurings through their leaves to heal her. Eventually the susurrus murmurings reached her and she stayed there till the early hours of the morning, rocking herself in time to them.

After many years the men began to return to Roxton. They all looked as if their thoughts were somewhere else and some of them were missing arms and legs, and used sticks to get around. The trees were very sad for them - they knew it must be worse than losing a branch. And so from that time, the trees offered their trunks and their branches to support the roof of the church. The trees sustained the congregation of the church by becoming part of the building and the people of Roxton found clarity and peace. Each tree sent their branches spiralling upwards to offer their support and love to the community. A community that, like many others, had given so much in the war to end all wars.

The Roxon Congegational Church (Berkshire) / A roxoni egyházközség temploma
(Fotó/Photo by: Alxander P Kapp 2012, Geograph)

A néma őrszemek 

Roxton mindig is egy növényzetben gazdag település volt, mely fáknak és egyéb növényeknek adott helyet. Volt idő, amikor az emberek megosztoztak a földön a fákkal, és elmondtak egy imát, amikor levágták a nagyobb ágakat, vagy kivágtak egy fát, hogy bútorokhoz, hajókhoz, vagy az állatok karámjához felhasználhassák őket. A fák iránti tiszteletről tanúskodtak ezek az imák. Tisztelték a fákat azon képességük miatt, hogy a napfényt elnyelve és olyasmivé képesek azt átalakítani, amit az emberiségnek is hasznára válik. De ahogy telt-múlt az idő, az emberek megfeledkeztek ezekről az imákról. Valójában úgy érezték, hogy övék a fák, és néhány ember odáig ment, hogy azt gondolta, a többi embert is birtokolhatja. A fákat, ezeket a hosszú életű élőlényeget, mindez nagyon elszomorította. Az emberek élete oly rövid, és nagy kár, ha a rövidsége mellett még nehéz is. A templomok és imahelyek közelében élő fák könnyebben viselték ezeket a változásokat. Az emberek itt félretették az irigységet és a sértettségüket. Amikor a fákat nézve az emberek egy jobb világért imádkoztak, a fák érzékelték ezt a vágyakozásukat és képesek voltak megnyugtatni őket.

Így aztán a fák vigyáztak az emberekre, mintha a saját csemetéik volnának. Érzékelték az emberek hangulatváltozásait. Az egyik évben, késő tavasszal különösen feltűnő volt mindez. Amikor az emberek elhagyták a templomot, ragyogó napfényben fürdött minden és lágy szellő lengedezett. A gyerekek ugrándoztak a napsütésben, a felnőttek viszont zord hangulatban voltak. Az emberek összegyűltek. Néhányan felfújták magukat és komolyan beszélgettek a többiekkel, ám a legtöbben tanácstalanok, dühösek, levertek voltak.

A fák ekkor észrevették, hogy, amikor egy fiatalember tűnt fel a templomban, csúcsos kalapban és vasalt nadrágban, melyen nem volt egyetlen gyűrődés sem, az emberek köré gyűltek, kezet fogtak vele, alig várták, hogy megérinthessék és büszkék voltak rá. Azután a fák nem látták őt többé. A büszkeség után csak az üresség maradt. Az elkövetkező hetekben és hónapokban a fiatalemberek sorra eltűntek. Az pedig asszonyok imákat mormoltak, amelyek az ég felé szálltak és elsuhantak a fák levelei mellett. A fák éppúgy érzékelték az asszonyok szomorúságát, mint a napot, az esőt, vagy a holdfényt.

Az első ember, késő éjjel látogatta meg a fákat. Egy darab papírt szorongatva összekuporodott a fa alatt és zokogott. A fa látta a papírt, de megbocsátott az embereknek. Remélte, hogy a papír azzal a hálával és tisztelettel készült, melyet a múltban tanúsított az emberiség a fáknak. Miközben a nő zokogott és szipogott, a fa együtt érzett vele, és néhány levelet hullajtott, hogy megvigasztalja őt, azonban hiába próbálta felemelni a gyökereit, hogy elringassa őt. Időről-időre más asszonyok is megjelentek, és néha egy kisebb papírtekercset szorongattak a kezükben, néha egy nagyobbat. Ezeken a papírlapokon furcsa fekete jelek voltak és a nők hitetlenkedve bámulták azokat. Az érzéseik olyanok voltak, mint a falevelek színei ősszel. Volt, akinek a haragja vörösben izzott. Mások sárgultak a sértetlenek iránti irigységtől. Megint csak másoknak, sárbarna színe volt az aggodalomtól, hogy hogyan fognak boldogulni ezután.

Dorothynak szép fiai voltak. Amikor először meglátogatta a fákat, sírt, de a távozásakor elhatározta, hogy bátor lesz. Másodszor a zokogás gyötörte. Ám harmadszor már lángvörös volt a haragtól. Ökölbe szorította a kezét és addig ütötte a fa kérgét, amíg az ujjpercein ki nem serkent a vére. A fák együtt suttogtak hozzá a leveleikkel, hogy meggyógyítsák a lelkét. Végül meghallotta az asszony a suttogást és ott maradt a fák között a hajnali órákig, a morajlásuk dallamára ringatva magát.

Sok évvel később a férfiak elkezdtek visszaszállingózni Roxtonba. Valamennyien úgy néztek ki, mint akiknek valahol máshol járnak a gondolatai. Némelyiküknek hiányzott a karja és a lába és botokat használtak a járáshoz. A fák nagyon sajnálták őket - tudták, hogy ez rosszabb, mint elveszíteni egy ágat. Ettől kezdve a fák felkínálták a törzsüket és ágaikat a templom mennyezetének alátámasztására. A fák azzal segítették a templom gyülekezetét, hogy az épület részévé váltak, melyen Roxton lakossága tisztánlátásra és békére talált. A fák spirálisan felfelé nyújtóztak ágaikkal, hogy támogatást és szeretetet nyújtsanak a közösségnek. Egy közösségnek, amely sok máshoz hasonlóan, annyi áldozatot hozott a háborúban, hogy véget vessen minden háborúnak.

Fordította: Szilágyi Magdolna