Ó kapitány! Kapitányom!
Alighanem mindenkinek ismerősen csengenek ezek a sorok, aki legalább egyszer látta a Holt Költők Társasága című, mára klasszikusnak számító filmet. A vers írója Walt Whitman kétszázkét éve, május 31-én látta meg a napvilágot. De ki is volt ő vajon és milyen körülmények között született ez a vers?
Walt Whitman
az egyik legnagyobb, az egész világra ható amerikai költő, akinek munkássága nélkül
aligha ismerhető meg az amerikai kultúra.
Amerika költőjének tartom... ő maga Amerika
írta róla az 1900-as évek elején egyik esszéjében Ezra Pound, ám
ehhez a világhírnévig meglehetősen hosszú és rögös út vezetett. Első
verseskötete a Fűszálak (Leaves of Grass) 1855 évi megjelenéséig nem
sok sikerben volt a költőnek része. Az iparoscsaládból származó Whitmannek már 11
évesen ott kellett hagynia az iskolát és különböző mesterségekből kellett eltartania
magát. Dolgozott ügyvédi irodában titkárként, de volt nyomdász, tanító és újságíró is.
A szociálisan érzékeny Whitman már fiatalon őszintén hitt a demokráciában, és felháborította a rabszolgák kizsákmányolás, a nemi egyenlőtlenség, a gazdagok és szegények közötti társadalmi szakadék ellen. Nem csoda, hogy amikor 1861-ben kitört az amerikai polgárháború az északi és déli államok között, Whitman mindent megtett annak érdekében, hogy a rabszolgák felszabadítását követelő északi államok seregében, Abraham Lincoln zászlaja alatt harcolhasson.
Az életkorára való hivatkozással a sorozóbizottságok elutasították a hadseregbe való jelentkezését, így Whitman előbb a csatamezőn haditudósítóként, majd a közkórházakban betegápolóként szolgálta a hazáját. Gondozott haldokló és sebesült fiatalokat és középkorúakat, feketéket és fehéreket, uninonista és konföderációs katonákat egyaránt. A polgárháború évei alatt Whitman testközelből találkozott a társadalom minden rendű és rangú tagjával, jelen volt az amerikai nemzet születésénél, és mindez meghatározó volt a saját nemzettudata és költészete formálódásának szempontjából is.
1865. április 9-én lezárultak a harcok. A polgárháborút megnyerték az
unionisták, de pár nappal később, április 15-én, Abraham Lincoln, az Egyesült Államok
16. elnöke merénylet áldozatává vált. A gyászoló, fájdalomtól sújtott Walt Whitman
az ő halálára írta az "Ó kapitány! Kapitányom" kezdetű elégiáját. "Bár a győztes
hajó elérte célját", sikerült megőrizni az Egyesült Államok egységét és véget
vetni a rabszolgatartásnak, mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni a győzelemért.
A győzedelmes hajó a fedélzetén "vérbe
fagyva holtan" fekvő kapitánnyal futott be a kikötőbe. Ám Lincoln öröksége,
csakúgy mint Whitman költészete messze túlélte a saját korát.
O Captain! My Captain!
by WALT WHITMAN
O Captain! my Captain! our fearful trip is done,
The ship has weather'd every rack, the prize we sought is won,
The port is near, the bells I hear, the people all exulting,
While follow eyes the steady keel, the vessel grim and daring;
But O heart! heart! heart!
O the bleeding drops of red,
Where on the deck my Captain lies,
Fallen cold and dead.
O Captain! my Captain! rise up and hear the bells;
Rise up-for you the flag is flung-for you the bugle trills,
For you bouquets and ribbon'd wreaths-for you the shores a-crowding,
For you they call, the swaying mass, their eager faces turning;
Here Captain! dear father!
This arm beneath your head!
It is some dream that on the deck,
You've fallen cold and dead.
My Captain does not answer, his lips are pale and still,
My father does not feel my arm, he has no pulse nor will,
The ship is anchor'd safe and sound, its voyage closed and done,
From fearful trip the victor ship comes in with object won;
Exult O shores, and ring O bells!
But I with mournful tread,
Walk the deck my Captain lies,
Fallen cold and dead.
Ó kapitány! Kapitányom!
WALT WHITMAN
Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,
Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.
Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe
ünnepel,
Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran
úszik el,
De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!
Vörös vércsepp koppan,
S a kapitány a fedélzeten
Vérbe fagyva, holtan.
Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,
Kelj fel - hiszen zászló leng - a néped érted
tódul,
Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud
ellenállni,
Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják
látni.
Kapitányom! drága atyám!
Karom fejed alá fontan,
Mily szörnyű álom látni téged
Vérbe fagyva, holtan.
De a kapitány nem válaszol, ajka néma bágyadt
Nem érzi már tartó karom, arca békés, sápadt,
Hajónk kiköt, horgony csörren, az útnak most már
vége,
A győztes hajó elérte célját, s visszatért a
révbe.
Örvendjetek, zsibongjatok!
Én nem mozdulok onnan!
Hol a kapitányom fekszik,
Vérbe fagyva, holtan.
(Fordította: Főfai Sándor)
A szöveghez felhasznált források: