A Van-tó tündére

Walesben a Carmarthen hegyeinek gyűrűjében található a Van Pools meseszép tóvidéke. A hagyomány szerint újév estéjén, közvetlenül éjfél után megjelenik a tó vizén egy tündér aranyszínű csónakjában ülve. Nem győzik dicsérni szépségét azok, akik látták őt. Ruhája hófehér, karcsú derekán aranyöv, hosszú haja aranyszőke, ám szépséges, tejfehér arcán mindig bánat ül. 

Llyn Idwal (Snowdownia, Wales).
Fotó: Neil Mark Thomas, 2020. Forrás: Unspash

A tó tündére

A tó közelében élt egyszer egy fiatal gazda, aki hallott a tó gyönyörű, mélabús szelleméről. Minél többet gondolt rá, annál hevesebb vágy fűtötte, hogy saját szemeivel is láthassa egyszer. Így hát az év utolsó éjszakáján kiment a tóhoz, melynek nyugodt felszínén csak az ezüstszínű hold tükröződött. Ott várta szívében izgalommal telve, hogy megpillantsa a csodás tüneményt. 

Amikor elérkezett az éjfél, elbúcsúzott az óév és az újév még épp csak születőben volt, megpillantotta a szellemlényt a tavon, amint aranyszínű evezőjével az aranyszínű gondoláját evezte kecsesen. Földöntúli szépsége annyira megigézte az ifjút, hogy az észre sem vette az idő múlását.

Ahogy a hegyek mögött lebukott a hold és a hajnal közeledtével elsötétültek a csillagok, a csodás tünemény is kezdett halványulni. Még mielőtt a szellem teljesen elenyészett volna, az ifjú nem bírta türtőztetni magát, odakiáltott neki, hogy maradjon még, legyen a felesége, de könyörgésére már csak a hegyek válaszoltak.

Az ajándék

Az elkövetkező napokban az ifjú nem tudott szabadulni az újév éjszakáján látottaktól. Egyre csak a tó szellemére gondolt. Éjszakánként nem jött álom a szemére, a tó partján sétált, hátha megpillantja a tündért, de mindhiába. Bánat kezdte emészteni, elhagyta az étvágya, gazdaságát és külsejét elhanyagolta. Elkeseredésében végül felkereste a hegyek bölcsét és elmesélte neki a titkát. Azt a tanácsot kapta a bölcstől, hogy sajttal és kenyérrel kedveskedjen a tündérnek.

Az ifjú nem bírta kivárni újévet, úgy döntött tesz egy próbát Szentiván éjjelén. Lement a tóhoz és éjféltájt egy nagy sajtot és hófehér kenyereket helyezett óvatosan a vízbe azon a ponton, ahol korábban a tó tündérét látta. A szellem ekkor sem jelent meg, de az ifjúnak úgy tűnt, hogy a szokottnál fényesebben kezdett ragyogni a hold és lágy énekhang csendült fel a tó felett. Ezen felbátorodva, ezután minden éjjel sajtokat és cipókat vitt a tóhoz, ám a tó hölgyét nem látta egyszer sem.

Eljött végre az év utolsó napja. Felöltötte legszebb ruháját, magával vitte a legnagyobb sajtját és hét legfehérebb kenyerét. Éjfélkor egyesével belehelyezte őket a vízbe, majd némán várakozott. A holdat egy felhő takarta, de az ifjú így is jól látta, ahogy a tó tündérének alakját körölülelő halvány fény feltűnt a tavon. Aranyszínű gondoláját oda evezte, ahol az ifjú állt, kilépett a tó partjára és meghallgatta a kívánságát. Beleegyezett, hogy a felesége legyen. Egyetlen feltétele volt csupán: soha ne emeljen rá kezet az ifjú, mert a harmadik alkalommal örökre búcsút int neki. Az ifjú nem volt erőszakos természetű, így örömmel, gondolkodás nélkül beleegyezett ebbe a feltételbe.

Megtartották a mennyegzőt. A tó tündére hozományként hatalmas birkanyájat, gulyát, csirkéket, kacsákat, libákat és sok más lábasjószágot hozott magával. A gazdaság felvirágzott, mint soha azelőtt. Boldogan és békességben éltek egymással.

Forrás: Pinterest

A keresztelő

Három vagy négy év is eltelt már, mikor az ifjú gazda és gyönyörű felesége egy keresztelőre kapott meghívást. A keresztelő a felénél tarthatott, amikor a meghívottak nagy meglepetésére a tündér könnyekre fakadt. A férj dühös pillantást vetett rá, meglökte a vállán és azt kérdezte tőle:

"Hát te meg miért sírsz? Ez egy keresztelő, miért csinálsz magadból bolondot itt mindenki szeme láttára?"

Azt válaszolta erre a tündér: "Szegény gyermek egy bűnös és szomorú árnyékvilágba érkezett. Nem vár rá ezen a földön más csak nyomorúság. Miért kellene hát örülnöm?" 

Figyelmeztette a tündér a férjét, hogy most emelt rá kezet első alkalommal. Az ifjú gazda mérge nyomban elszállt és megbánta tettét. Szégyellte magát, mert nagyon szerette a feleségét. A tündér pedig annyiban hagyta a dolgot és később sem emlegette fel az esetet, mert ő is szívből szerette a férjét.

A temetés

Nem sokkal később ismét meghívást kaptak. Annak a gyermeknek a temetésére voltak hivatalosak, akinek nemrég a keresztelőjén vettek részt. A temetési szertartás kellős közepén, a gyászolók legnagyobb megdöbbenésére a tündér hangosan felnevetett, táncra perdült és elkezdett vidáman énekelni. Az ifjú gazda ekkor mérgében meglökte a feleségét és megkérdezte tőle, hogy miért csinál magából bolondot. Ráparancsolt, hogy azonnal hagyja abba a nevetést.

"A gyermek - mondta a tündér - elhagyta ezt a bűnös és szomorú árnyékvilágot, megmenekült a szenvedéstől és nyomorúságtól. Örökös jóság és boldogság vár rá. Miért sírjak hát akkor?" 

Emlékeztette a tündér a férjét, hogy most emelt rá kezet második alkalommal. A temetés után a pár hazatért. Elfelejtették az esetet és boldog egyetértésben éltek tovább.

A mennyegző

Egy napon meghívást kaptak az egyik szomszédjuk lányának esküvőjére. A menyasszony fiatal volt, szép és ártatlan, a leendő férj pedig egy elaszott, dúsgazdag, zsugori aggastyán. A templomi szertartás közepén a tündér keservesen sírni kezdett.

"Veled meg mi történt?" - kérdezte a férje. "Mindenki bennünket néz. Ne csinálj magadból bolondot!" - szólt rá mérgesen.

"Azért sírok, mert most kötik össze a nyarat a téllel. Aranyért adják oda az ifjúságot a vénségnek. Nyomorúságot látok itt és tízszer ennyi nyomorúságot a jövőben. Ez az ördög szövetsége."

Az ifjú gazda, elfeledkezvén a korábbi figyelmeztetésekről, most igazi haraggal lökte el magától a feleségét, aki ekkor szemrehányóan ránézett és csendesen azt mondta: 

"Jusson eszedbe az egyezségünk! Most ütöttél meg harmadszor és utoljára, ezúttal örökre búcsút intek neked."

A búcsú

A tündér megfordult és kisétált a templomból. A gazdaságon áthaladva magához szólította a hozományul hozott juhokat, marhákat, csirkéket, kacsákat és libákat, akik engedelmesen követték őt a tó felé.

A gazda a felesége után futott. Kérlelte, hogy térjen vissza, de hasztalan. Anélkül, hogy hátranézett volna, a tündér besétált a tóba és elmerült a vízben. Az állatok egytől-egyig követték őt. Az utolsó dolog, amit az ifjú a feleségéből látott, a víz felszínén lebegő, hosszú aranyszőke haja volt.

Az ifjú nagyon sajnálta már, amit tett. Éjjelente rendszeresen a tó partján sétált, sajtot és kenyeret vitt a vízhez engesztelésül, de soha többé nem jelent meg neki a tó tündére. Megkeseredett, szegény emberként halt meg.